Skip to content

Vihar – Örkény

Az alábbi vázlatocska addig hevert félig megírva a piszkozatok között, míg annyi idő telt el azóta, hogy láttam, hogy nem tudok már semmit érdemben hozzátenni. Tehát kritika, vélemény helyett inkább vélményvázlatként tessék olvasni.

A Vihar Shakespeare legrövidebb, de egyes elképzelések szerint legérettebb, összegző színdarabja. Az ezzel a háttérinformációval rendelkező színházjáró számít valamire, amikor elmegy egy színházba megnézni, hogy egy adott rendező épp mit gondol erről a darabról, a világról, vagy saját munkásságáról. Valami nagyra számít, hiszen Shakespeare nagy volt, az utolsó, összegző műve pedig kifejezetten. Ebből az előadásból ez hiányzott.

Vita alakult ki Prospero alakja körül. A kérdés az volt, hogy vajon azért volt viszonylag súlytalan a szereplő, mert nem volt jó a színészi alakítás, vagy esetleg a rendezői koncepció nem támogatta eléggé. Valószínűleg is-is, megérne egy mélyebb elemzést. Ehhez azonban nem elég egyszer megnézni a darabot (továbbá nem is ez most a cél), hiszen – és el is érkeztünk az egyik problémához – a darabban annyira jól sikerült komikus jelenetek vannak, hogy gyakorlatilag minden mást felülírnak. Nevetünk sokat, sokszor, tökéletesen komponált dialógokon, helyzeteken, színpadi gegeken, pusztán az marad ki a darabból, ami a lényeg lenne/lehetne. A Caliban személye köré kiépített Mr. Véglény poén ennek egyik legjobb példája. Az előadás csúcspontja pedig vitathatatlanul az opera-paródia a lobogó-világító piros papírvirágot tartó Prosperóval és az idült vigyorral az arcukon az operaszínpad szélén ülő szerelmesek fejére virágszirmokat szóró énekesekkel.

Gálffi László alakításában Prosperó atyáskodó zsarnok. Jóindulatú, amig szája íze szerint történnek az események. Mindenható, akinek egyetlen döntése nem indokolt csak: miért teszi le a varázspálcát? Miért megy vissza Nápolyba? Nincs válasz erre a kérdésre, azon felül, hogy természetesen a színész elszavalja, amit a szerző leírt. De mégsem értjük.

Gyabronka József nagy pillanatai meglehettek volna, hiszen a rendező helyzetbe hozta néhányszor. Sajnos azonban ő nem élt a lehetőségekkel – legalábbis nem annyira, amennyire tőle elvárnám korábbi tapasztalataim alapján.

Trinculo alakja nekem kicsit szegényes, bár szóviccei ültek, a helyükön voltak. Manapság, amikor a mozgás egyre hangsúlyosabbá válik a színházban is, a bolondot, mint karaktert lehetne összetettebben is ábrázolni.

Ariel alakja és megjelenítése telitalálat, bár eleinte furcsa, a darab után végiggondolva telitalálat.

A színházi dolgozók, sőt, a színház épületének bevonása a játékban elidegenítőleg kellene, hogy hasson, de inkább a darab vígjátéki oldalát erősíti, ami egyébként is túlsúlyos ebben az értelmezésben.

A fő kérdés azonban a végére marad: miért vitték színre ezt a darabot? Valami oka kellett, hogy legyen, valamit csak szerettek volna vele közölni? Ha a cél az volt, hogy a néző nevessen egy jót és érezze jól magát, akkor nem sikerült rosszul, sőt. Kifejezetten jól sikerült. De akkor miért nem a Sok hűhó? Az Ahogy tetszik? Ebből így valami hiányzott.

Anyegin – Opera

Anyegin – Liebich Roland (forrás: opera.hu, Csillag Pál)

John Cranko 1965-ös koreográfiája fölött nem járt el az idő. Pontosabban: annak nagy része fölött nem járt el az idő. Az első felvonás első jelenete kissé(?) modorosnak, mesterkéltnek tűnik még akkor is, ha tudjuk, hogy nem kortárs előadásra ültünk be, ettől eltekintve azonban elmondható, hogy azt kapjuk, amit a darab ígér: Jevgenyij Anyegin történetét. A koreográfia nem mai, mégis félig-bemutató zajlott az Operában, ugyanis Thomas Mika újraálmodta a körítést és vadonatúj díszletek között és jelmezekben adták elő a rutinos magyar balettnéző számára már ismert darabot.

Ugyanis az Operaház műsorán tartotta már ezt az Anyegint tíz évvel ezelőtt, főszerepekben többek között Hágai Katalinnal, ifj. Nagy Zoltánnal. Azóta egy nagy generáció eltűnt a színpadról, kíváncsi voltam, sikerül-e megfelelő szereplőket találni. Hiszen a technikai kihívások mellett a főszerepek komoly színészi kvalitásokat is igényelnek.

A koreográfus a verses regény cselekményét szinte változtatás nélkül adaptálta színpadra, így a balettben is találkozhatunk mind a négy főszereplővel. (Egy apró, de a címszereplő jellemére nézve jelentős változás, hogy a koreográfus úgy intézi, Anyegin Tatjana levelére nem a kertben, mindenkitől távol mondja el hűvös, de udvarias válaszát, hanem a bálban. Ráadásul a válasz nem is udvarias: a levelet Anyegin itt széttépi és az apró darabokat Tatjana kezébe nyomja, ahelyett, hogy élete végéig őrizgetné…). Liebich Roland tökéletesen hozta a darab elején az unalomtól beteg, az élettől megcsömörlött felesleges embert, és a karakter érzelmi ívét szépen felépítve jutott el a középkorú szerelmesig. Tatjana (Radina Dace) éretten alakította a szerelmes kamaszt, majd a férjénél lévő, fogadalmához szerelme ellenére hű asszonyt is. Kettőseiket színészileg és technikailag is jól fölépítették.

Majoros Balázs szép technikáján kívül sajnos nem sokat adott az előadáshoz. Lenszkij a darab első felében egy egyszerű hősszerelmes, ez az egyetlen érzelem, mely tetteit vezérli – az alakítás itt még nem tűnt üresnek. Azonban ahogy a történet bonyolódik, egyre inkább szembetűnővé vált a probléma. Majoros Balázs sajnos végig csak néhány elnagyolt, jól begyakorolt jelzést használt az érzések, indulatok, a belső vívódás megjelenítésére, így a néző egy sémát látott a színpadon egy mélyen érző ember helyett. Még nagyobb volt a kontraszt mikor párjával, az Olgát alakító Pap Adriennel együtt voltak színpadon. A kedves, aranyos, cserfes, kacér, rosszat senkinek sem akaró lánykát tökéletesen alakította és technikailag sem maradt el partnere mellett.

Bár a darabot az új díszlet és jelmezek miatt vitték színpadra (legalábbis ezt tudtuk meg a különféle híradásokból), ezek jobbára a háttérben maradtak. Leginkább a semmilyen lenne a jó szó rájuk. Szerepüket betöltik, hozzá viszont nem adnak az előadáshoz (sőt, amikor a darab elején egy gyönyörűnek tartott ruhát mutat Olga Tatjanának, megértjük, az idősebb nővér miért nem esik hasra).

Bár nem egy forradalmian új darab, a balettirodalom egyik klasszikusa, a balett fejlődésének egy fontos szakaszát mutatja be, tehát helye van az Opera színpadán. Főleg ha sikerül ilyen színvonalon tartani.

A Trafó révbe ér?

Az új évadot kezdjük azzal, hogy úgy tűnik, a Trafó vezetőt kapott. Nagy József (Joseph Nadj) az új vezető, akinek egyik legfontosabb dolga volt, hogy elhatárolódjon Bozsikék világszínvonalú pályázatától:

“Egy súlyos félreértés, hogy azt ne mondjam: visszaélés történt.” (A teljes interjú itt.)

Remélhetőleg olyan szellemiségben folyik tovább a trafós munka, amilyenhez hozzászokhatott a közönség. Sok sikert.

 

Van remény? – Bozsik, Trafó Updated

Egyelőre annyi a hír, hogy Bozsik visszaadná a Trafót, lemondása a fővárosnál van.

Mindenképpen reménykedésre ad okot.

UPDATE:
Ma jelent meg a folytatás az index.hu-n, hogy a hír igaz, Tarlós István elfogadta Bozsik felmondását. Az igazán magyar ebben a történetben a magyarázkodás. Hibázni ugyanis ebben az országban senki nem hibázik, így aztán beismerni sincs mit. Mindig más a hibás, így most is. Bozsik közleményt adott ki, melyben indokolja döntését. Olyan mondatok ragadták meg a figyelmemet, mint például:

“nevének és eddig elért eredményeinek lejáratása és besározása a rá váró munka ellehetetlenüléséhez vezetett”

Először is, ha valakit támadnak és a vádak nem igazak, akkor azt lehet ugye bizonyítani. Konkrétan ebben az esetben annak az állítástnak, melyet sok kritika megfogalmazott (Bozsik alkalmatlan a Trafó vezetésére), úgy lehetne bizonyítani az ellenkezőjét, hogy megmutatja, alkalmas rá. Csak hát az munkával jár.
Másrészt elég sokat olvastam az eseményekről de sehol olyat nem láttam, ahol Bozsik személyét, eddigi munkásságát bármilyen szinten kapcsolatba hozták volna az üggyel. Leginkább pályázatának tartalmát kritizálták konkrét példákat felsorakoztatva. Néhol pedig Bozsik saját magát járatta le egy-egy interjúban teljes felkészületlenségről téve tanúbizonyságot.

Tehát a fenti mondatban sok szépet találhatunk. Van itt igaztalan vádaskodás, felelősség alól való kibújás, miegymás.

Egy dolog azonban nincs: nem mondja el a művésznő, vajon miért lépett vissza valójában (ha már itt tartunk, azt sem lehet hivatalosan tudni, miért is indult valójában). Hatalmasat nőtt volna a szememben, ha egyszerűen annyit mond: beláttam, hogy sok ez nekem, elhamarkodott döntés volt, csinálja inkább más.

Ahogy tetszik – Trafó

Shakespeare-t gyakran mutatnak be színházak, miközben egyáltalán nem könnyű drámáit a mai színházban jól előadni. A Shakespeare korabeli színház, ebből következően a korabeli nézők is teljesen másképpen működtek és a szövegek azokat a körülményeket figyelembe véve íródtak. Mivel akkor díszlet nem volt a színpadon, a szövegben minden megjelenik – ezért történhet az, hogy a darabokat olvasni máig nagyon jó. Viszont a színpadravitel esetén bőven akadnak buktatók. Ezek közül néhányban megbotlott az Ahogy tetsziket a HOPPart társulat és a Nézőművészeti Kft. számára rendező Koltai M. Gábor.

Kezdjük a végével: összességében a darab jó, szórakoztat, gondolkodtat, szomorkodtat, nevettet. Legalábbis ezzel az érzéssel indul az ember kifelé a nézőtérről. Utána elkezdi számbavenni a felmerülő kérdéseket és végül abban egyezik ki magával, hogy összességében a darab jó, bár jónéhány hibával és megmagyarázhatatlan eseménnyel.

Az első felvonás folyamatosan ébren tartja a figyelmet, jó ritmusban váltakozik a darab szövege a beillesztett zenés számokkal, kifejezetten tetszik, ahogy a száműzést-udvarból való menekülést kezeli a rendező (a nézőtérről a színpadra) azonban a második felvonásra mintha elfáradna valami. A legnagyobb problémám az utolsó jelenettel (+prológus) akadt. Az eredeti szövegben is elég kurta-furcsa módon, egy csapásra oldódik meg a szereplők minden problémája, ezzel változtatva a kibontakozó tragédiát hirtelen komédiává. Ezzel kezdeni kell valamit a színpadon, hogy hiteles maradjon az előadás, főleg, ha a happy-ending egyáltalán nem passzol az előadás hangulatához (jelen esetben ez a helyzet). Tökéletes vége lenne a darabnak azzal a jelenettel, melyben Rosalinda (Roszik Hella – vagány név) az esküvői készülődés közben nem veszi észre, hogy a bulinak már vége, mindenki hazament. Azonban nincs vége, a rendező mindenáron ragaszkodik az eredeti lezáráshoz, a darab vége azonban olyan, mintha nem tartozna szervesen az addig történtekhez.

Hasonlóan kilóg a darabból Kiss Diána Magdolna takarítós-operaénekes jelenete. Úgy tűnik, mintha csak azért került volna a darabba, mert a színésznő tud ilyen hangképzéssel énekelni és ha már így van, használjuk ki ezt a lehetőséget. Persze ha akarunk, valami nyakatekert magyarázatot találhatunk utólag erre a jelenetre is, de ez az előadás nézése közben nem sokat segít rajtunk.

A prológus további kérdéseket vet föl. Eredetileg a színész mondja, nem Rosalinda, ez a dráma szövegéből és a korabeli szokásokból egyértelműen kiderül. Itt azonban nem Hella szájából hanem Rosalindáéból halljuk, ez nem kérdés. Sír is a szereplő, mérges is, mindezt úgy, hogy a szövegből egyik sem következne. Sajnos  így, ebben a formában ez a néhány sor egyáltalán nem értelmezhető. Ha mindenáron ragaszkodott a rendező a darab eredeti végéhez, a prológust igazán elmondathatta volna Hellával ezzel adva valami feloldást a darab – egyébként lehangoló – végén.

A díszlettel kapcsolatban is merült föl kérdés. A szocializmusban ilyen volt egy átlagos magyar lakás (leszámítva persze a hangszereket, erősítőket), ez nem kérdés. Legalábbis a nézők nagy részének (az előadást szintén aznap este megtekintő gimnazista osztály véleménye más lehet a kérdésről).  Korabeli tévé, székek, kanapé, asztal, még a csillár is. De vajon miért épp a szocializmus? Az előadás szövegében egyértelműen a mára reflektál időnként (ilyen például a darab kezdetén a “Nem szeretnék a Széll Kálmán téren állni!”, vagy a Trafóban a számozott székekről szóló passzus), máshol megmaradt az eredeti szöveg, tehát innen nézve nem magyarázható a választás. Egyrészt tehát lehet az a válasz a kérdésre, hogy a retró divat hullámaira ült fel a díszlettervező és feladatát így trendi, divatos módon rendkívül olcsón és egyszerűen letudta. Másrészt előfordulhat, hogy azért ez a díszlet, mert a szocialista Magyarországon pontosan olyan volt a közhangulat, mint az előadásban (eltérően Shakespeare-től). Kilátástalan, szürke az élet, nincs miben reménykedni, inni kell (isznak is rendületlenül). És hogy kapcsolódik ez a jelenhez? Elképzelhető, hogy hazánkban jelenleg is ilyen hangulatot feltételez a rendező. Tehát a díszlet az előadás által egyébként is megidézett életérzést támasztja alá ez esetben. A döntés a nézőké, a véleményeket várom kommentben.

Érdemes kitérni a Katona László alakította herceg karakterére. Ugyanis két herceget alakít egy személyben, ami gyönyörű továbbélése a Shakespeare korban általános szerepkettőzés gyakorlatának. Jelen esetben ráadásul a kettőzés nem csupán színész- és így pénztakarékossági célokat szolgál: hiszen ha a két világ vezetője ugyanaz, akkor könnyen lehet, hogy a két világ is ugyanaz, tehát hiába a menekülés innen oda, a lényeg nem változik. Ez magyarázhatja a szereplők hangulatának fokozatos romlását is.

A Rosalindát megformáló Roszik Hella összességében hitelesen alakít, azonban – főleg a kevésbé átgondoltnak tűnő második felvonásban – néha az ok és cél nélküli kiabálásba menekül a megoldandó feladat elől. A fontos itt a néha, ugyanis az előadás nagyobbik részében jó. Mucsi Zoltán saját magát játssza, ami jelen esetben teljes siker, hiszen olyan szerepet találtak neki, ami tökéletesen áll rajta.

Az írás a 2012. január 26. esti előadás alapján készült.

Örvényben balettest – Opera

Az est címét több dologgal is magyarázhatjuk. Előfordulhat, hogy aki ezt a címet kitalálta, épp sietett valahová, ezért nem futotta többre, mint egy rag toldása az egyik darab címéhez. Sokkal valószínűbb, hogy a még címmel nem rendelkező est első főpróbáját nézve az illetékes kolléga belátta, amit mindenki, aki végignézte az estet: valójában a többi darabot csak azért adják elő az első és a második felvonásban, mert elég szemtelen dolog lenne elkérni sokezer forintot Lukács András körülbelül húsz perces koreográfiájáért.

Persze azt azért nem állítanám, hogy a többi darab rossz. Pusztán arról van szó, hogy az Örvény annyival jobb a többinél és annyira hatásos, hogy ember legyen a talpán, aki hazafelé bármit fel tud idézni a másik négy darabból. Robert North A halál és a lánykája szép, de sokkal hosszabb, mint amennyi ötlet van benne. Ráadásul az igazi csúcspontokat – vagyis azokat a helyeket, ahol a csúcspontoknak lenniük kellene a zene alapján – nem sikerül létrehozni a mozdulatok síkján. Valójában más síkon sem. A táncosok szépen, egyszerre, a címszereplők (Kozmér Alexandra és Solti Csaba) korrektül táncoltak, nem rajtuk múlt, hogy nem jött a katarzis.

A második felvonás három rövid kis etűddel próbálja felülmúlni az elsőt, ami sikerül is neki. Az első darab Volf Katalinnal és Csonka Rolanddal Myriam Naisy A szerelem és a lány című koreográfiája. Volf Katalint nagyon szeretem (aki olvassa írásaimat, az tudja) Naisy mozdulatkincsét is szeretem (aki olvassa írásaimat, az ezentúl már ezt is tudja), tehát a darab tetszett, de ez sem hagy túl mély nyomot. És itt sem a táncosokat okolom. Nem tudom, tudatos szerkesztés eredménye-e, de az első két darab címe között nehéz nem észrevenni a hasonlóságot. Mivel – főleg a második darab – inkább könnyed etűdnek tűnik, mint mély filozófiával támadó alkotásnak, nem feltétlenül biztos, hogy sok következtetést lehet levonni a két koreográfia összehasonlításából, de érdemes lehet megpróbálkozni vele.
A Még meddig? egészen más kérdést juttat az ember eszébe, nevesül azt, hogy hol van az a határ, ahol a tánc a maga három dimenziós valóságában eltűnik a pusztán rezgések formájában létező zene mögött. A színpadon lévő operaénekesnő produkciója ugyanis felülírja a táncos produkciót, így rövid pillanatokra teljesen megfeledkeztem arról, hogy van valaki más is rajta kívül a színpadon. Ez egyrészt dícséri a zeneszerzőt (Kurt Weil), az énekesnőt (Balatoni Éva) és az őt kísérő zongoristát (Lázár György). A táncosok (Somorjai Enikő és Cserta József)  önhibájukon kívül totálisan észrevétlenek maradtak. Hibát nem követtek el, megtették, ami tőlük telt, de sajnos Krzysztof Pastor koreográfiája ennyi lehetőséget adott nekik. Hol van már az idő, amikor Hans van Manen, Forsythe, vagy Kylian darabjai jelentették a balettestet az Operában…
A második felvonást A napfény természete zárja. Ismét duett, ezúttal Pap Adrienne és Bajári Levente és azon kívül, hogy mindkét táncos szépen mutat a színpadon és szépen is táncol, meg hogy végülis egész kellemes nézni a darabot, sok más nem mondható el róla (és továbbra sem a táncosokat szeretném okolni, koreográfus: David Dawson).

Ezzel el is érkeztünk ahhoz, amiért az egész estnek értelme van (hogy miért kell ehhez két szünet, mikor díszlet nem nagyon van egy darabban sem, az rejtély, az elég zavaró fajtából), Lukács András Örvény című darabjához. Érdekes kérdés, hogy ha a műsorfüzet az összes táncost feltünteti az est első darabjában, akkor az Örvényről miért csak annyit tud meg a lelkes érdeklődő, hogy “Táncolják: Jessica Carulla Leon | Lieblich Roland”, miközben szemmel láthatólag nem csak ketten vannak a színpadon. Ezzel elmondtam a rosszat, a darabról ugyanis csak pozitívan lehet nyilatkozni. Friss, egyedi, izgalmas mozdulatok, a koreográfia sehol nem ül le, lendületes, magával ragadó és a táncosok is hozzák azt, ami ehhez a darabhoz kell.

A kérdés most már csupán az, hogy jövőre sikerül-e ehhez méltó darabokat összeválogatni az évente szokásos balettestbe. Továbbá az is, hogy Lukács András mikor kap lehetőséget legközelebb. Esetleg valami nagyobbra. Mondjuk ami betölt egy egész estét.

Az írás a 2012. február 3. esti előadás alapján készült.

Bozsik – Trafó – költözés

Az interneten is nagy port kavart a hír:

Bozsik Yvetteet nevezték ki a Trafó igazgatójának. Erről írtam itt: tancszinhaz.wordpress.com

Ezzel együtt bejelentem, hogy a blog elköltözik, itt ez volt az utolsó bejegyzés.

Remélem, mindenkivel találkozunk ott!

%d blogger ezt kedveli: