Anyegin – Opera

Anyegin – Liebich Roland (forrás: opera.hu, Csillag Pál)

John Cranko 1965-ös koreográfiája fölött nem járt el az idő. Pontosabban: annak nagy része fölött nem járt el az idő. Az első felvonás első jelenete kissé(?) modorosnak, mesterkéltnek tűnik még akkor is, ha tudjuk, hogy nem kortárs előadásra ültünk be, ettől eltekintve azonban elmondható, hogy azt kapjuk, amit a darab ígér: Jevgenyij Anyegin történetét. A koreográfia nem mai, mégis félig-bemutató zajlott az Operában, ugyanis Thomas Mika újraálmodta a körítést és vadonatúj díszletek között és jelmezekben adták elő a rutinos magyar balettnéző számára már ismert darabot.

Ugyanis az Operaház műsorán tartotta már ezt az Anyegint tíz évvel ezelőtt, főszerepekben többek között Hágai Katalinnal, ifj. Nagy Zoltánnal. Azóta egy nagy generáció eltűnt a színpadról, kíváncsi voltam, sikerül-e megfelelő szereplőket találni. Hiszen a technikai kihívások mellett a főszerepek komoly színészi kvalitásokat is igényelnek.

A koreográfus a verses regény cselekményét szinte változtatás nélkül adaptálta színpadra, így a balettben is találkozhatunk mind a négy főszereplővel. (Egy apró, de a címszereplő jellemére nézve jelentős változás, hogy a koreográfus úgy intézi, Anyegin Tatjana levelére nem a kertben, mindenkitől távol mondja el hűvös, de udvarias válaszát, hanem a bálban. Ráadásul a válasz nem is udvarias: a levelet Anyegin itt széttépi és az apró darabokat Tatjana kezébe nyomja, ahelyett, hogy élete végéig őrizgetné…). Liebich Roland tökéletesen hozta a darab elején az unalomtól beteg, az élettől megcsömörlött felesleges embert, és a karakter érzelmi ívét szépen felépítve jutott el a középkorú szerelmesig. Tatjana (Radina Dace) éretten alakította a szerelmes kamaszt, majd a férjénél lévő, fogadalmához szerelme ellenére hű asszonyt is. Kettőseiket színészileg és technikailag is jól fölépítették.

Majoros Balázs szép technikáján kívül sajnos nem sokat adott az előadáshoz. Lenszkij a darab első felében egy egyszerű hősszerelmes, ez az egyetlen érzelem, mely tetteit vezérli – az alakítás itt még nem tűnt üresnek. Azonban ahogy a történet bonyolódik, egyre inkább szembetűnővé vált a probléma. Majoros Balázs sajnos végig csak néhány elnagyolt, jól begyakorolt jelzést használt az érzések, indulatok, a belső vívódás megjelenítésére, így a néző egy sémát látott a színpadon egy mélyen érző ember helyett. Még nagyobb volt a kontraszt mikor párjával, az Olgát alakító Pap Adriennel együtt voltak színpadon. A kedves, aranyos, cserfes, kacér, rosszat senkinek sem akaró lánykát tökéletesen alakította és technikailag sem maradt el partnere mellett.

Bár a darabot az új díszlet és jelmezek miatt vitték színpadra (legalábbis ezt tudtuk meg a különféle híradásokból), ezek jobbára a háttérben maradtak. Leginkább a semmilyen lenne a jó szó rájuk. Szerepüket betöltik, hozzá viszont nem adnak az előadáshoz (sőt, amikor a darab elején egy gyönyörűnek tartott ruhát mutat Olga Tatjanának, megértjük, az idősebb nővér miért nem esik hasra).

Bár nem egy forradalmian új darab, a balettirodalom egyik klasszikusa, a balett fejlődésének egy fontos szakaszát mutatja be, tehát helye van az Opera színpadán. Főleg ha sikerül ilyen színvonalon tartani.